www.RévészRóbert.hu

izlozba

Táncfotók - megnyitó (Szeged, 2006.11.15.)                       fotó © Molnár Edvárd


EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK


back
Főmenü

CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK

1982-2007.: Temerin, Szabadka, Zenta, Bácskatopolya, Székelykeve, Oszló (Norvégia), Szeged, Veszprém, Gödöllő, Budapest, Stege (Dánia), Nyírbátor, Kishegyes

ZENTAI ŐSZI TÁRLATOK:

(Révész Róbert szervezésében)


back
Főmenü

DÍJAK

Takt-díj - Temerin 1988., 1996.
Országos Kortárs Tánc- és Mozgásművészeti Találkozó, fotó fődíj - Veszprém 1999., 2000., 2002.
Táncpaletta '99 - Aranyplakett - Budapest 1999.

back
Főmenü

PUBLIKÁCIOK

Balkon, Dobos Magazin, Ellenfény, Ex-stasis (a Thealter napilapja), folkMAGazin, Fosszília, Fotóművészet, Foto Video Magazin, Hungarian Review, Jump Magazin, Képes Ifjúság, Kisvárdai Lapok, Koktél Magazin, National Geographic, Nők Lapja, Orbis, Országjáró, Szeged - A város folyóirata, Szegedi fotográfusok, Színház, Symposion, Táncművészet, Tiszatáj, Új Symposion, Zene Zene Tánc, Zsöllye; napilapok (Délmagyarország, Délvilág, Magyar Nemzet, Magyar Szó), plakátok, katalógusok, könyvillusztrációk, hanglemezborítók, cd-illusztrációk, kiadványok, meghívók, képeslapok, werkfotók (filmforgatásokon), stb.

back
Főmenü

MEGNYITÓK

ŐSIDŐ A JÖVŐBEN
"A fényképező mindig választás előtt áll: a látványt ábrázolja-e vagy maga teremtse meg a saját világát." (Francis Bruguiére)

Révész Róbert ifjú zentai fotós számára egyértelműen a saját világ megteremtését jelenti a fényképezés. Ugyanakkor a látvány ábrázolása sem kevésbé művészi jellegű, ha valóban esztétikai értékű felvételre, a kompozíció belső arányaira törekszünk; a fényképezés mint a művész világának kifejezőeszköze jóval érzékenyebb szemet és lelket kíván, mert nem a láthatót rögzíti, hanem a láthatatlant.

Ez a láthatatlan látvány ott rejtőzik a mindennapi környezetben, de csak a lencse apró nyílásán átszűrt tekintet figyel fel rá, és hívja életre filmen és papíron abból a "másik" élettelen világból - mert, amit nem látunk, az valamilyen módon nem is létezik, nem él a számunkra. Különös dolog, hogy a fényképezőgép lencséje mennyire másként mutatja a világot. Valahogy úgy, ahogy Lewis Carroll léptette a mesebeli tükrön át a csodák világába hősnőjét, Alice-t. A fordított világban, abban a különösben, amelybe mindannyian vágyunk, de elérni sohasem tudjuk - csak a művész segítségével -, különös törvények uralkodnak. A törvényeket vágyaink, elképzeléseink, az írók, a képzőművészek fantáziája transzponálja át a tükör csalafinta üvegén.

A lencsében összeszűkülő Világ egy más dimenzióban tágasabbá válik, mintha szabad szemmel néznénk körül. Révész Róbert számára a természet mikrovilága a teremtésének és alakulásának mítoszát bontakoztatta ki. Ősidő a jövőben című fotografikai sorozata a Nagy Bummtól a Hová megyünk távlatáig terjed.

A hét különböző stílust egyesítő sorozat darabjaiban az őselemek (Nagy Bumm, Nap, Tűz), a roppant természeti képződményeket idéző Gleccser és Kehely ábrázolásának vertikális és horizontális síkja, a kereszténység mítoszának alakjai (Megváltó, Nő), a létezés misztikumának bűvölete (Vulva I és II), az Ősanya és a "primitív" népek hiedelemvilágának motívumai (Phallikus képződmény, Sámán, Életfa, Áldozat), a csontig tisztult biológiai szimbólumrendszer (Spirális, Koponya), a metafizikai árnyaltság (Matamorphozis), a Hová megyünk elvonazkoztatott nonfiguralitása transzportálják át az Ősidőt a jövőbe.

A fotografikák érdekességét és értékét növeli, hogy valamennyi a természet vagy legalábbis természetes anyagok felvételezésével készült. A figuratív ábrázolás néhány esetben még kísérti a szerzőt, de már a Tűz grafikai kidolgozottsága a természeti anyag vonalaira, formáira, sugallatára bízza magát. A szerző ösztöne szerencsésen találkozik a természetes anyag aurájával, szeme az önmagát felkínáló anyag rejtett szépségével. Révész ugyanúgy nem ismétli önmagát, nem uniformizálja kifejezésmódját, mint ahogyan a természet sem ismétel, uniformizál.

A képek megtekintésekor elenyészik a szemlélő kíváncsisága eredetüket illetően. Nem fontos az anyag, a felvétel technikája, mert az esztétikai élmény intenzitása csak a grafikai kompozíció kifejezőképességének tökéletességére enged figyelni. S mivel nem toll és tus, hanem fényképezőgép produkcióját látjuk, vitathatatlanná válik a technikai médiumok, a fotó nagy művészeti távlata.

(Új Symposion, 1986/1-2)
Spitzer Éva

back
Főmenü

ZEN - TAO

Tisztelt Tárlatlátogató!

Nagyon nehéz megtörni azt a csöndet, amely tizedik éve övezi az ún. zentai őszi tárlatokat. Nem volt, most sincs kommentárja a képeknek, a tárgyaknak, az installációknak. Még a zenei megnyitók érzékelését is korlátozta, amikor az elektromos világítás kihunyt. Helyenként tehát gyöngéden irányították figyelmünket, másutt meg meghagyták, hogy szemlélődjünk szabadon. Így aztán meditálhattunk (ez a zen), és haladhattunk is egy bizonyos úton (amely viszont a taót testesíti meg). Ez az út a városból indult, ez az út a várost keresi, és ez az út maga a város. Zen-Tao.

De ez vajon Zenta-e?

A szervező ötök számára minden bizonnyal ez az elhagyott, a meglelt, ez az újra megtalált vagy újra elhagyandó palánkvár. Illetve az elvitt és most kövenként visszahordott, maholnap újra csak lebontandó építmény, építményegyüttes. A szilárd elemek, ez esetben a szellemiek is - újrahasznosulnak. Meg keverednek is, senki nem jön üres kézzel, meg barátokat is hoztak, s ők saját szent romvárosaik köveit, csontjait, cserepeit. Tehát ez a benti vagy fenti város mégsem teljesen azonos azzal a kintivel vagyis lentivel. Már csak azért sem, mert ezt nem törte negyedekre a különféle nyelveken beszélő egyet nem értés. Mint valódi fellegvárat, nem úsztatja el a talaj- és csapadékvíz, nem viaskodnak szónokai és minden bizonnyal ezért nem szolgálják cselekvést pótló frázisok. Bölcsei által gyakorolt felvilágosult diktatúrája időkorlátok közé szorult fennállása idejére mindenki számára elviselhető. Hogyan is tudna ártani, ha zentaoista elve szerint: a helyes cselekvés a nem-cselekvés. Így aztán minden visszafordítható lesz.

A szervező ötök számára minden bizonnyal ez az elhagyott, a meglelt, ez az újra megtalált vagy újra elhagyandó palánkvár. Illetve az elvitt és most kövenként visszahordott, maholnap újra csak lebontandó építmény, építményegyüttes. A szilárd elemek, ez esetben a szellemiek is - újrahasznosulnak. Meg keverednek is, senki nem jön üres kézzel, meg barátokat is hoztak, s ők saját szent romvárosaik köveit, csontjait, cserepeit. Tehát ez a benti vagy fenti város mégsem teljesen azonos azzal a kintivel vagyis lentivel. Már csak azért sem, mert ezt nem törte negyedekre a különféle nyelveken beszélő egyet nem értés. Mint valódi fellegvárat, nem úsztatja el a talaj- és csapadékvíz, nem viaskodnak szónokai és minden bizonnyal ezért nem szolgálják cselekvést pótló frázisok. Bölcsei által gyakorolt felvilágosult diktatúrája időkorlátok közé szorult fennállása idejére mindenki számára elviselhető. Hogyan is tudna ártani, ha zentaoista elve szerint: a helyes cselekvés a nem-cselekvés. Így aztán minden visszafordítható lesz.

Ez egy esszenciális város. Amikor végképp összegabalyodik a szál, nem dobjuk el a klárist. Eltépjük a csomók, gubancok mentén, megmentjük gyöngyeit, majd fűzésre alkalmas újabb szálat kerítünk és újra sorjáztatjuk azokat. A veszteség szinte érzékelhetetlen. Ahogy azok vesztesége is, akik talajukat vesztik, mert elhaladtak, el kellett haladniok a Föld köldökétől, ahol újszülöttként pihegtek, vagy mert beforrt alattuk a humuszköldök, s nem fektethetik rá arcukat, hiszen mára szúrós egérárpa fedi. A pusztában álmodnak, ahol a városok hiányzó összessége az úr. Kivonulók és számkivetettek. A kapcsolódás látszólag tetszőleges.

A varsa és a város közötti szóalaki közelség vitathatatlan. A funkcionális is, hiszen a varsa is a labirintus elvén működik. A labirintus is egyfajta út, sőt maga az útvesztő. A varsát ha kibontjuk, magunk előtt a háló. A háló pedig, ahogy a labirintus is, a halált jelképezi. A város nevét kimondani, annyit tesz, mint elismerni: itt halunk meg mind - ez az, ami menekvésre késztet. Sőt, megeshet, hogy már meg is haltunk - körülöttünk minden berendezkedett az áldozatra. A csupasz talajfeltorzódás, az állatkoponyák, a madárvitustánc és a nyugvó madártoll, a holt természet és a szellemereklyék sztúpái - mind ennek a jele. S a város ahol halottaink laknak: szent hely. A város ahol halottan lakunk: elátkozott. A szótlanság illik hozzá. Ahogyan az alkimisták, a kívülállók és a lázadók hitéhez is. Lao-ce írja: "a tudó nem beszél, a nem tudó beszél." Tolmácsolni ezeket a gondolatokat is hiba volt. Ha talán nem is végzetes…

BESZÉDES ISTVÁN
(Elhangzott a zentai múzeum képtárában 1998. szeptember 4-én.)

back
Főmenü

HAGYMÁS ISTVÁN: RÉVKÉPEK

Révész Róbert Barátomnak, tárlatmegnyitó gyanánt

"Mintha a világ különös hajlamot mutatna arra, hogy minden eseményről hírt adjon, fény, hang, és számhullámokkal.
A világ ezen hírközlési hajlamát, kozmikus tendenciáját, mindent azon képre, információra átváltó hajlamát érdemes felismerni és figyelemre méltatni. (…) Minden elemi részecske hordozza teljes történetének lenyomatát, információját."
(Grandpierre Attilát idéztem A mindenség együtthatói c. írásából.)

Úgy tűnik, Révész Róbert felismeri, figyelemre méltatja az eseményeket hírhozó, hírvivő részecske gyanánt teszi láthatóvá a hal(l)hatatlant, ad számot magáról…
De a R(r)évész-képek modelljei is elemi részecskék módjára hordják magukban saját egész történetük, ember-múltjuk, élő-múltunk lenyomatait, mint ahogy gesztusaik, zeneteremtő rezdüléseik is kép-fosszíliummá lényegülnek át, merevednek zengő ősképpé…
Révész Róbert: révész!

S íme, életének harmadik évtucatában, 36 éves korában két évtizedes fotósmúlttal a háta mögött, révébe hív bennünket, hogy mi magunk is részesei lehessünk az átváltozásnak, hogy ezen a mai különös Teréz-napon, az ezredforduló előestéjén megmérettessünk itt a Budai Fonóban…
Révész Róbert: Révész!

Partok között evez, hozza-viszi a zen(é)t, a fényt, s olykor-olykor maga is megvilágosodik: ekkor exponálja a muzsikát a negatívra, ekkor lép a túlsó partra…
Csónakja, szere: fény-hang-szer…

Amikor evez, szere révén révül, válik eggyé a zenével: eldzsesszesedik…
Muzsikusainak verejtékes ezüstbromid lenyomata, Afrika ősi fény-ritmusait őrzi…
Révész üzeneteket hoz otthonról: a Dél-Alföldről vagy Ázsiából vagy valamennyiünk őshazájából. A dzsessz tiszta-forrásvidékéről, a fekete földrész fészkének melegéből…
Onnan hozza a szerelmet, vegyük át, vigyük át!
Amikor fényképez: zenél.
Amikor zenél, épp úton van, révült garaboncos ekkor.

Képei révült r(R)évész sámánrángások, ősképletek, ismeretlenül ismerős rezzenések, katartikus örömbánatok, ezredvégi ősönarcképeink…
Fotográfiai fény-útjelzőtáblák, közlekedési jelek, amelyek talán útba igazítanak bennünket itt a Kárpát-medencében és széles e világban…
De az ittlét kódjait is ezek a zenegrammok, irányt adó startképei a jövendőnek, s a múlt célfotói… Az ördögbe is! Drága Barátaim!
Kövessük a révjeleket, stimmeljük rá magunkat a zeneképek hullámaira, szálljunk be a r(R)évészcsónakba, evezzünk bele a kompozíciókba, hallgassuk a képeket, nézzük a zenét, adjuk át magunkat az egymásrarímelő 36 révképnek!
Révész vár bennünket!
Révész vár bennünket!
A kiállítást megnyitom!
Jó utat!
Húzd rá!

Lendva-Szeged-Zenta-Budapest, 1999. Teréz napja.
Elhangzott a Budai Fonóban 1999. október 15-én.

back
Főmenü

Révész Róbert fotói elé, Magyarkanizsán, 2002-11-05, mondta balog józsef

ahol ülök éppen ott révész képek vannak velem.
ám, most nem ülök éppen.
most állok éppen, itt révész képek vannak velem.
önökkel is révész képek vannak akár állnak.
akár ülnek.
színházban ülnek, üldögélnek, ücsörögnek akár.
és ott is révész képek vannak.
meg révész van, de mennyire!
néha az az érzése az embernek, hogy a színházban a színpadon azért állnak, álldogálnak, ácsorognak éppen, hogy aztán szépen egy révész képen végezzék a mozdulatot. éppen csak annyira, ahogy magukat sohasem látták ugyan, de, ahogy magukat mindig is képzelni szerették volna, bár nagyon is képzelettelen a révész kép.
nincs helye a képzeletnek, mondja révész, bár igen ritkán mond valamit, a képekről pedig végképp nem hajlandó beszélni, de, nicsak, múltkor a huzatos lépcsőházban, a helytől nem messze, ahol ülök éppen, és révészek néznek, lefelé a lépcsőn, elmenőben még visszaszólt, de csak éppen, hogy beszélni is kéne.
olyan volt, mint, amikor ajánlatot kap az ember egy nőtől, aki addig néma volt, némán tűrte, hogy szeressük, hogy megcsaljuk és szeressük megint, hogy újra és újra eljárjuk vele azt az ősi táncot, amit éppen a színpadon is eljárhatnánk, de nem jut mindenkinek színpad, legyen elég az élet, és, most az egyszer megszólalna végre, hogy tulajdonképpen, hogyan is szeretné valójában.
csinálni.
úgy ért ez a váratlan felszólítás a beszélgetésre, akár egy szélütés.
most is, ahogy ülök itt vagyis állok önök előtt, szédülök kissé, de az is igaz, hogy feketén/fehéren látok és ezt a révésztől tanultam.
színházat is tanultam tőle, de nem mondom meg mennyit.
beeee!
önök is tanultak tőle, ne is tagadják.
megtanulták, hogy a halott kakasok is kukorékolnak, hogy a szobrok is emberek, hogy a színész is csak földből van, szerencsésebb esetben abból, amelyből vétetett, hogy a szavak pedig olyanok, mint a por, hol fölkeverednek, hol leszállnak és elnyugszanak.
hogy a szavak, akár a sár lehúznak, és nem engednek.
hogy a sár fehér, akár a mész, hogy a kalap fekete, akár a koporsó, hogy az asztalt megterítik és leszedik, hogy a kelme átvérzik és fekete lesz az is.
s a szív piros. írta kosztolányi osváth ernő halottaságyára.
révész képein mindenütt ott dobog ez a halott szív erősen és megállás nélkül, pumpálja a halott színészekbe az életet, a levegőt, az éltető oxigént, ezeken a képeken, mintha mindenki olyan magaslatokon járna, ahol a nehézlégzés a természetes, és, ahol nem is lenne más értelme az életnek, mint a ritka és hideg levegő, ez a semmi, ahogy a valamit átmossa és mégis marad az, ami.
az, ami volt.
révész képei mindig azok, ami volt.
ami volt már egyszer s nem lesz többé.
nem lesz többé szkipe és bütyök nem lesz többé koncz és dobó, nem leszel többé te sem pajtás.
demokratikusan meghalsz bazdmeg, hiába nyomtad a képedet erre a papírra, hiába, hiába.
de, álljon meg a gyászmenet, mondja révész és ráhúz a gyászhuszárok seggére.
megfogja a lovak kantárszárát, oszt aszongya, gyíjja, te, eriggyünk má!
és akkor elindulnak. elindul a dobó a koncz a bütyök a szkipe. mennek mendegélnek, egyszerre csak megállnak, mint, akiknek hirtelen gyökér nőtt a lábából. megállnak, szétnéznek, megtörlik homlokukat.
akkor a révész, mert csak megszólal nekik is végre, nekikezd.
tegyétek csak vissza azt a verejtéket a homlokotokra. úgy.
ejtsétek csak szépen vissza a kezeteket a nadrágotok szárához. úgy.
forduljatok csak szépen körbe, nem baj, ha csavarodik, tekeredik, nem baj, ha bütykös lesz a gyökér.
meg szkipés, koncos, dobós. úgy.
na, látjátok.
most vegyetek egy mély lélegzetet. úgy.
én pedig lefényképezem a vihart.
le én, annyába a jóistent.
úgy.
mostmár kifújhattok!


back
Főmenü

Révész Róbert Barbárok című kiállításának megnyitása, ahogy 2003. július 11-én, Szegeden, a Bartók Béla Művelődési Központban balog józseftől hallották!

Egyszer, egyetlen egyszer mindenki szembe szeretne nézni a halállal.
Mégsem, sohasem tudhatja senki, hogy mikor és hol, hogy mennyire közel, mennyire végtelen nagyításban már, már szembenézett.
Már túl van rajta.
Vagy éppen ellenkezőleg.
Nincsen még itt az ideje.
Nincsen még ideje a halálnak.
Aki nagy bajuszát dörgöli.
Kis bicskáját nyitja, csukja.
Elgémberedett hátát, derekát nyújtóztatja.
Aki ropogtatja az újait.
Hunyorog a fénybe.
Hunyorog a kamerába.
Bekacsint az állóképbe.
Jól van.
Kapjál csak le öcsém!
Neked legyen mondva.
Itt az arcom, nem disznóláb.
Aztán aki visszanéz rád, nem lehet más, csak a sarki fűszeres, az ószeres, a mészáros, a kifutófiú, az úrinő, a cafka, mindenki szétbaszott ribanca.
Az vagyok, dünnyögi.
A halál vagyok, ne mulass!
Ne énekelj, ne táncoljál, rakjad le a gépet szépen!
Itt vagyok, és szétfeszítlek.
Kiterítlek, megszögellek, a vízzel a melledet végigverem édesen, karjaidat kitépkedem, szopogatom combcsontodat, úgy táncolod majd táncodat, úgy táncolod, lábad nélkül, úgy
Ölelsz majd karod nélkül, úgy forogsz majd gerinc nélkül, úgy hullasz a földre!
Hajsátorba temetkezve.
Az én fülembe suttogva.
Az én fülemmel meghallgatva.
Az én szememmel visszanézve, rivaldába, színpad mélybe.
Az én fényemmel fixírozva.
Az árnyékommal polírozva.
Az én feketém lesz a gyászod.
Az én fehérem a magányod.
Én pulyám és én barbárom.
Én utolsó látomásom, s te utolsó lélegzésed.
Piruettez most már mindég!
Emelj lábat, hajlíts térdet, nézegessed a fényképet!
Látod, Robi!
Így van most már.
Elhordták a földet, eget, üres lett a színpad ól.
Állat, ember meghajol.
Megköszöni a halálnak.
Halál, kedves, de jó voltál, de hogyha majd kérhetnénk, vigyél minket szépecskén, vigyél minket igen gyorsan, képek nélkül és emlékül, csak az beszéljen, aki él.
Egyébként meg egy ajánlat: basszad meg a kurvanyádat!

back
Főmenü

"CSAK MEGNYOMOM A GOMBOT, ÉS MÁR FOTÓZOK IS?"
Barbárok: Révész Róbert fotókiállítása

Révész Robi munkáit évek óta nézegetem. Nem vagyunk barátok, nem vagyunk kollégák, nem vagyok jobban műértő, mint az olvasó. Pár hónappal ezelőtt egy kiállításon figyelmeztetett egy dilettáns, ám lelkes fotókészítő amatőrt, hogy ha az üvegkeret mögé rakott képeket szemből fotózza vakuval, a vaku meglátszik majd a képen is. Ez az ámátőr én voltam. De mégis vettem a bátorságot, hogy Barbárok című kiállítása kapcsán elmondjam mindazt, amit erről az egészről gondolok.

Aki valaha is fogott a kezében fényképezőgépet, és akár egy gondolattal is túllépett már a "nyaral a család" című leporellók készítésén, az tudja, hogy jó fotót készíteni nagyon nehéz. Az otthoni több ezres amatőr gyűjteményből aligha találni tucatnál többet, ami jó, eredeti, szellemes, egy pillanatban összesűrítve visszaad élethelyzetet, történeti kort, történetet. Hiszen egy pillanatba redukálni mindezt - maga a művészet.

A jó fotós maga is tudja, sok múlik a szerencsén és a türelmen, mert a pillanat jön - csak ki kell várni, és a pillanat el is illan - illik tehát megfelelően gyorsnak, éles szeműnek és éles eszűnek lenni.

Ha meg valaki egy táncszínházi előadást fotóz, tisztában kell legyen az emberi test anatómiájával, térrel és díszlettel, ritmussal és dinamikával. Mert ugyanaz a pillanat kétszer nem köszön vissza.

A Barbárok fotói épp úgy megviselik az embert, mint maga az előadás. Rettenetes érzés szembesülni e kultúrvilágban a bennünk lakozó állattal, a nyüszítő, szűkölő, birtokát, nőjét, életét védő lénnyel, aki kifordul magából, arcát groteszk grimaszok torzítják el. Akár a nézőtéren ülsz, akár a fotókat nézed, elborzadsz. Ezek vagyunk mi, huszonegyedik századi ősemberek.

Révész Robi ismeri ezeket a helyzeteket. Ismeri mindazt, ami a színpadon történhet, és meg is történik, hiszen színfalak között, kulisszák mögött dolgozik évek óta. Ő az, akitől frászt kapsz, mert csendben settenkedik a nézőtéren, ő az, akire érdemes figyelni, hogy ellesd a legjobb szögeket, ahová majd te is odaállhatsz, ha nagy leszel.
És ha július 28-ig lusta lennél elsétálni a Bartók Béla Művelődési Központba, hogy megkérd a kedves, szolgálatkész portásnénit, hogy egy nézésre kinyissa neked a termet, akkor nagyot veszítesz, barátom.
Mert ez a kiállítás is csak egy pillanat, ami elillan, és ha nincs meg neked fejben, soha nem tudod már előhívni gondolataid sötétkamrájában.

Nyemcsok Éva Eső
(Ex-stasis a Thealter 2003. napilapja, VII. évf., első szám, 2003. július 22., kedd)

back
Főmenü

TISZTELT HÖLGYEIM ÉS URAIM! KEDVES FOTÓS BARÁTAIM!

A zentai származású szegedi fotós és zenész, Révész Róbert hozta el barbárjait fényképeken új kiállításunk megnyitójára. A képek a Közép-Európa Táncszínház Barbárok c. előadásán készültek, de sok más helyen is készülhettek volna.

Kik ezek az emberek, akikről a képek szólnak? Attila hadai, akik megpecsételték Róma sorsát? A keleti sztyeppék hordái, akik feldúlták a művelt nyugatot? A régi és új honfoglalók, akik ma is közöttünk élnek?

Lenyűgöző szuggesztivitású képek sorban a falakon és zavarba ejtő őszinteség. Az egyre ritkább ezüstalapú fekete-fehér papírok mély feketéi, melyek ma már drágábbak, mint a színes. A hajdani nosztalgia érzése kísért: ilyet én is tudtam készíteni a fürdőszobában! A lehet, hogy most is tudnék, ha akarnám szomorúsága, ami persze nem azonos azzal, hogy el is készülnek a nagyítások. Egy régen, -mit régen! Még tizenöt-húsz éve is sokak által ismert és valamilyen szinten gyakorolt technológia lehetőségének karnyújtásnyi távolságnak tűnő képzelete és a valóság fényévnyi messzeségű tényei szemben egymással. Pedig a nagyítógépek még sok helyen most is ott vannak a szekrények tetején, pincék mélyén a lomok között. De a feltételek megteremtése, - mire a szándék eljut odáig, hogy az első fotópapírt alátegye a fehér fénynek, mely a negatívtartó felől árad,- százszor zátonyra fut a kényelmesség, az inkább a TV-t nézzük, az adjuk be a laborba, vagy csináljuk inkább digitálisan szirtjein. A minek erőlködjek lustasága! Ma már csoportképző ismérvé vált az, hogy valaki saját maga laborálja képeit, vagy csak leexponálja azokat. Te nagyítottad, - kérdezik egyre ritkábban, és akkor közénk tartozol! Az igaziak közé, a már csak viszonyulásuk okán is művészek közé, akik nem csak kevéssel akarják megúszni! Akiknél a fénykép készítése még fontos kérdés és életforma is! A nem trendiek közé! Akiknél nem az a legfőbb kérdés, hogy hová menjünk nyaralni, nem is a ház, az autó, vagy a hétvégi buli. Akiknél a barát még több, mint szórakoztató partner az idő múlatásához. Akik még tudnak mit kezdeni magukkal és az életükkel, mert egy csinálni kell érzés kényszere dolgozik bennük, és az nem a soványnak kell lenni és korszerűnek és illatosnak vággyal azonos! Akik Hamvas Bélát és egyéb okos embereket nem azért olvasnak, hogy majd egy társaságban, vagy a munkahelyen pár percre középre játsszák magukat a nagy mesterek leckéinek felmondásával! Hanem mert az Életet magát hallják megszólalni a biológia, a természet felől, és az, fontosabb számukra, mint a képzelődés a mintha-élet fölött! Szóval a Révész Róbertekről van szó. Akiknél még fontosabb az érzés, mint a dolgokat tudni vélni!

És a képeken nem ezt látjuk? Dehogynem, pontosan ez jelenik meg: a biológiai alapon lévő ember. A racionalitásnak még a kontrollját sem érezzük működni, nemhogy a vezérlő elvét, vagy a szituációt szervező erejét. A szereplőkön a biológiai hardvert látjuk dolgozni az érzelmek kendőzetlen megnyilvánulásában. Az okosság, a tudat szoftvere mintha nem is létezne. Mintha az évszázadok erőfeszítései, melyek a természeti meghatározottság elfelejtésére, a természettől való izolációra irányultak, nyom nélkül múltak volna el. Semmi illedelmesség. Ráadásul piszkosak is, nehogy össze lehessen téveszteni őket egy pénztermelő "míting" résztvevőivel. Az emberben élő állatok ők, melyekről már nem szívesen veszünk tudomást. A bennünk szunnyadók. Az "alvó oroszlánok", melyeket nem szabad felébreszteni. A hatalmas mesebeli barlangban seregeinek élén alvó páncélos király, melynek álmát legfeljebb egy-egy kincskereső veszélyezteti. A fékevesztett magunk ők, ha többet ittunk a kelleténél, és az illik, vagy szabad kontrollja elveszett. Az elkeseredettség depresszióiban megnyilvánuló értelmetlenség érzetei, ha társadalom által kínált célok nem tudnak hatni. A nem számítógépszerűen, azaz nem kiszámíthatóan működők. A barbárok ők, a racionális Nyugatot az érzéssel veszélyeztetők. Szoftverhibásak. Szóval bolondok. Veszélyesek. Jobb érzésű ember távol tartja magát az ilyenektől! Inkább szórakozzunk. Legyen a mű-"Való világ", és az én autóm jobban gyorsul mint a tiéd. Csak semmi erőlködés, mert attól megizzadunk és büdösek leszünk.

Ülünk egy nagy folyó partján, mely az idő árja és melyen az élet rendje halad. Bámuljuk a vizet, mint József Attila a Dunát, amint elúszott a dinnyehéj és örök kérdésekre kellene választ adnunk. Az élet rendje-e pár évtized, vagy évszázad történése? Be kell-e szállni egy bárkába, hogy vigyen a sodrás, vagy a kívülmaradás az igaz viszonyulás? Látszik-e valami életstratégiai támpont a racionalitásunk számára, vagy az érzéseinkre hagyatkozva jobb cselekednünk. Hajdan is itt húzódott a határ a görög és a római katolikus eszmerendszer és következményeik között, most is az a kérdés pár nappal a hivatalos nyugathoz való csatlakozás előtt, hogy barbárok legyünk vagy nem barbárok. A hivatalos verzió ellenére az emberek lelkében máig eldöntetlen kérdés, hogy Istvánnak volt-e igaza, vagy Koppánynak annak idején. Az István a király című rockoperának az egyik nagy érdeme, hogy mind a két tábort a maga nemében szimpatikusnak mutatja be. De a kialakult helyzet a történelem igazsága és nem az egyénekben élő teljes egyetértés.

Lehet, hogy itt ma sem leszünk okosabbak ebben az ügyben, nem is feladatunk ezt eldönteni. Gyönyörködjenek ebben a húszegynéhány szépen megcsinált fekete-fehér képben, és még azonosulni sem kell velük, mert ezek "csak" egy színházi előadáson készült felvételek. Az "idő árja" pedig menjen amerre akar, de most tavasz van és új remények. Ne hagyjuk elrontani, agyon bonyolítani ezt a szép délutánt!
Kérem, tekintsék meg a kiállítást!

Seres Géza
Debrecen, 2004. 04. 05.

back
Főmenü

RÉVÉSZ RÓBERT OTTHON

Úgy értem a színpadon.
Mondhatunk táncszínpadot?
Igen, ha eláruljuk, mit keres egy fotós a színpadon.
De nem áruljuk el.
Árulja el magát ő.
Mármint a színpad?
Az sem baj, azért sem szeretnénk a szomszédba menni, ha már az orrunk előtt ott a színpad,
Akkor, igenis, tessék a mi orrunkat a színpadba beleverni!
Ha már olyasmibe ütjük az orrunkat, ami nem ránk tartozik, azaz nagyon is csak szégyenlősek vagyunk, mórikálunk, félünk, hogy megütjük a bokánk.
Hogy haptákba vágjuk magunkat a színpad előtt.
Izzadt tenyerünket a hátunk mögé rejtjük.
Ógunk.
Mógunk.
Kikérjük magunknak.
Ha megkapjuk a magunkét.
A Révészt Zentán.
Tolja az ember a biciklit, a biciklin meg ott egy zsák.
Nincsen bekötve a zsák szája, ömlik belőle a fekete meg a fehér.
Megkérnénk az illetőt, hogy lenne oly szíves, kösse össze azt a zsákot.
Ne ömöljön a lábunk elé a fény.
Nem teheti, mondja az illető, és hátra mutat.
Na, ott van még azokból a zsákokból. És azokat neki mind el kell tolni innen a színpad elől,
Mert, ha nem teszi, nem fogjuk látni a táncosokat.
Bezzeg, amikor még a táncosok messze táncoltak tőlünk, hatalmas színpadokon, nagyon is jól láttuk őket.
Nem láttunk mást, csak a testüket, a testük táncolt, mi pedig láttuk, hogy táncol a testük, és a testük táncolt, és azt hittük, hogy ők a táncosok.
Révész korai zsákjai, ilyen táncosokkal voltak tele, csupa testfény és testárnyék, a mozdulatra kattant ő is, mi pedig számoltuk a piruetteket, mire is képes a test, gondoltuk, mennyi mozdulat fér egy testbe, nohát, ki gondolta volna?
Révész aztán közelebb ment, a színpadok is közelebb jöttek, és a táncosok is beleízzadtak az
arcunkba, és a testük hirtelen ott zihált előttünk, mi pedig hajlottunk arra, hogy mind hátrébb és hátrébb húzódjunk, mert nem érdekelt bennünket a
munka, mert a költészetet szerettük volna vissza, az éterben úszó testeket, s nem az arcot, az arcot semmiképp.
Messze tőlünk a táncosok maszkok alá rejtették arcukat, és a maszkok is táncolni kezdtek,
Nekünk pedig, akik közel voltunk, nagyon is közel, leheletnyire, egyszer csak nem maradt más, mint az arc.
Mit akarsz arc?
Kérdezte Révész, és visszanézett a táncos arcára, sőt, bele egyenesen a hajába, az ajkaiba, a szemébe, a fogaiba, az orrába, a bőrébe, a pórusaiba,
az anyajegyeibe, a kelések és pattanások, és térdek és völgyek és hegyek és hibák erdejébe, pihébe, szakállba, mintha ez mind táncolna, és,
igen, a szemek, a pillantások táncába és nem volt menekvés többé.
A test táncolt.
Minden más mozdulatlan maradt, nem is a kép természete, hanem sokkal inkább a mozdíthatatlan dolgok természete miatt, és ez szép volt és helyes és igaz.
Azóta a zsákok nehezebbek.
Azóta zsákokból minduntalan kihullik a fekete és a fehér, a fény és az árnyék.
Volna bár lábunk, mely átlép rajtuk.
Volna bár testünk, mely táncol helyettünk, és az arcunk helyett is.
De ez nem ilyen bicikli.
Erre kattan a Révész?
De akkor minek az a sok istenverte forma és alak és figura és kunszt és fizikum és stúdium és próba és faxni?
A megfeszített figyelem.
A gép csöndje és mozdulatlansága.
Hogy a kéz is arc, a kézfej, a csípő, a tompor, a comb, a hát, a has, a váll, a vádli, a sípcsont, az ujjak és az ágyék?
Hogy arcok mind?
Ezt a nézőtérről nem látni.
Onnan csak az egészre látni.
Látni az ördögöt, ahogy alszik a részletekben.
S odalépni!
Haver, egy pillanatra!
Ébredj!
Nézd!
Oké!
Köszi.
Megvan.
Nyitva a pokol.
Az alján kéklik valami Menny.
Menny a Pokolba!
Révész!
Nyitva vagy.

Balog
Zenta, 2004. szeptember 7.

back
Főmenü

JEL-KÉPTÁR 14 STÁCIÓBAN

HANGSZER vagyok
a megrezegtetett levegő - lélegzet
a hallható hang - lélek
életre keltő, közvetítő
szellemeket űző és idéző
Istenek figyelmének felkeltője

EMBER vagyok
középpont
egység
halhatatlan lelkű és halandó testű
ég és föld létrája

ABLAK vagyok
belső és külső világ
sötét és világos
nyitott és zárt
kép a képben

KÉZ vagyok
fegyver, eszköz
áldás és rontás
kapcsolat

ASZTAL vagyok
testi táplálékot felkínáló
Istennek szentelt áldozati hely
a négyszögletű Föld
Asszony, a "terülj asztalkám bősége"

BOR vagyok
vér, élet és halhatatlanság
lélekemelő és pokolba taszító
legényáldozat
Kenyér és Nő nélkül nem létező

KAKAS vagyok
a születőben lévő szellemfény
a feltámadás
a pusztító tűzként lobogó szenvedélyes vágy
a túlvilágon új fényre eszmélő lélek megérkezése
férfias és harcos
bűnbánatra szólító és imára hívó

SZÉK vagyok
hatalom és trón
letaszító és felemelő
Isten igéjét hirdető és a bűnöket gyóntató

BALTA vagyok
zivatarban udvarra dobott égi vas
kiszabadító és romboló
villámlás és mennydörgés Ura

KAPU vagyok
ismert és ismeretlen
a mögöttem és az előttem
barát és ellenség

TÁNC vagyok
a testből font jelbeszéd
kozmikus extázis
nász és gyász

HALÁL vagyok
a túlvilági megvilágosodás első stációja
a beavatás emberfeletti képességét elnyerő
az új létminőségbe való átmenetért hozott áldozat

FOLYÓ vagyok
áramló és várakozó
átvivő és elbocsájtó
mindig visszajáró, örökké megtisztuló
révészt ringató

DOB vagyok
formám a Mindenség
bőröm rajzolata a kozmosz, az Égisten arca
hangom a Lét visszhangja, az Égisten szava
varázsolok, gyógyítok, jósolok, hírt adok
esőt, vihart, mennydörgést idézek
repülök, révülök, a Túlvilágra utazom

GÖBLYÖS RÓBERT
(Szeged, 2004. 09. 28., a Jelek c. kiállítás megnyitója)

back
Főmenü

TÁNCRAHÍVÁS
(Révész Róbert Táncfotók c. kiállítására)

A zene fényhallás…
A tánc megtestesült fény…
Révész útitársai, a zenészek ahogy elhúzzák a soron következő nótát, pokolra mennek dudát fújni, elpengetik a világ dallamát, belénk dúdolják a szerelmet, közhírré teszik: az univerzum hártyáin kidobolják az idők quintesszenciáját, szép lassan maguk is mássáválnak.
Ezen a tavaszi életkeltő kiállításon annak a metamorfózisnak lehetünk a tanúi, amelynek során a muzsikusok, a táncoltatók táncosokká lesznek.
Ennek az átmenetnek a résen lévő fényképésze (r)Révész, akinek őrképei azt sejtetik, hogy már maga is beletangózott táncosainak véráramába, belülről látja és láttatja a csodát, a fény testetöltését.
A táncképek szíveinknek szánt néma világosságok, vak hangok…
Táncrahívónk ősi beleélőképességgel azonosul a mindenség mímelőinek táncnemző taglejtésével, ösztönösen a fény képeibe menti és így őrzi a táncolás szívhangjait, miközben maga is őrtáncot áll.
A fotografálás számára ezúttal rítust imádó rítus…
Révész szentképein a kozmoszt lelkeink zen-éjje táncoltatja…
A táncikonok személyes világegyetemeink belső portréi, fekete-fehér mozgásdiagrammok, rögzített létingerületek, vallomások a bennünk zengő lélekről, a nagy lüktetőről amely egyszerre zentáncolja embervoltunkat és emberlesszünket…
A tánc világosság…
Keljünk fel, táncoljuk ki a lelkünket, hadd szóljon!

Hagymás István
(Győr, 2005. 04. 23.)

back
Főmenü

HÁROMSZORHÉT

Hosszú éjszakáink visszavonulóban, fényélmények köszönnek ránk, a hormonszint az egekben jár, testünk a talajszinten, föld és víz határán - a parton. Lesétálunk a folyóhoz, szökőkutak szélére ülünk - nézzük, hogyan szökik a víz, körbe, visszaforogva, ívben, mintha nimfák combjainak ívét utánozná, rajzolná meg. Látjuk a vizet, és közelébe vágyunk. Maga a szökőkútépítés sem más tán, mint az elemek határának - föld, víz , levegő - belvárosi utánzata. (Vegytiszta színház).

Kiállítóink mintegy túlmenve, belegázolva ezekbe az elemekbe, fénnyel írt lapokat tesznek elénk. A képeken ott van a víz, annak illata is. És az ívekben, a hullámok rajzában a lágyság - lányság - ígéretét fedezzük fel.

Víz mellett élni talán bölcsesség, talán restség: ha azt gondolom, nem tudok kétszer lépni ugyanabba a folyóba, akkor nyilván azért telepedtem ide a partra, hogy minden alkonyatkor más, új tájat, minden pillanatban új folyót lássak. Mintegy helyben utazzak, láblógatva. Ilyenkor én ülök, a világ meg körüljár engem elém vonul. Helyben utazva, világot látni, tanulni lehet óvatosság is. Vagy gyávaság?
Mondják, a világ megismerése veszélyes, a megértés pillanatában megérint a pusztulás ténye, a pusztulás esélye. Ez az a pillant, amikor érezhetővé válik, hogy minden kezünkbe adott kincs közül a legkevesebbet az időből kaptuk.
A képírók nagy ravaszak, azt akarják elhitetni velünk, megállítható a pillanat. Kevesen tartoznak a sors kegyeltjei közé, de mi, akik vonzódunk a víz mellé, rá, belé, titkon azt gondoljuk, azok vagyunk.
Ha a hegymászás azt jelenti, birokra kelni a világgal, akkor a vízre járó, a vizet szemlélő maga a bölcsesség szobra. Nem harcol, nem hajt széllel szembe.

"Nem indul küzdelembe,
ezért senkise győz felette."

Ám a vízmenti lét maga a kiszolgáltatottság. A víz arra is tanít, hogy bármikor, bármi megtörténhet, s hogy az élet vállalásához minden helyzetben bátorság kell. Folyó mellett lakni nem csak kegyelni állapot, hanem bátorság és kiszolgáltatottság elegye. Ezek a vizes képek a szemlélő felől jelenthetnek tudást, az ecsetet festékbe - vízbe - mártó, az objektívet a kútra irányító kéz gazdájának pedig ez a tanulás pillanata. Ezt a megszerzett tudást osztják meg velünk a képírók. Annak ellenére, hogy a tudás és tanulás magányos műnem.
A vízzel egyedül marad az ember. A vízről írt képpel szintúgy. Ezért hozott ide a Tisza mellé három művész háromszor hét - huszonegy képet - május huszonegyedikére, Szeged Napjára, hogy elhagyjuk a magányt Magányűzésben avatott kalauzunk lesz a Fanfara Komplexa!

Kémeri Attila Rampai
Elhangzott 2005. május 21-én délben Huszár Imre, Göblyös Róbert és Révész Róbert kiállítása előtt a szegedi vár kertjében.
Utána a Fanfara Komplexa muzsikált.

back
Főmenü

A HOSSZÚ IDŐ TITKOS ORSZÁGA - AVAGY A CARPE DIEM VILÁGA

(Vázlat a 2005. szeptember 24-én az "Euzsén" kiállítótermében megtartandó Aranykor című Őszi Tárlat megnyitójához)

"Minden mágia, vagy semmi"
(Novalis, Fragments)


Gondolatok Bende László (Hódmezővásárhely), Göblyös Róbert (Szeged), Hagymás István (Zenta/Lendva), Mezei Erzsébet (Zenta), Péter László (Székelykeve/Herceghalom), Révész Róbert (Zenta/Szeged) és Somlósi Lajos (Vönöck) "Aranykor" című kiállításához.

Amikor először halottam az idei Őszi tárlatról és témájáról, önkéntelenül jutott eszembe, hogy az ember életében az "Aranykor" a gyermekkorral köthető legkönnyebben össze. Ha így belegondolok arany-gyermekkorom egyik legszebb pillanata - az örökidőt súrolta talán - az volt, amikor egy nyári zivatar elől - lent a Nagyrétben, a bikaistálló közelében - a kanálist átszelő híd alá menekültünk, s bolthajtása alól lestük a csatornába zúduló eső(golyó)záport. Ott, és akkor a természet és a Jóisten kebelén érezhettük magunkat. És, hogy ez se legyen elég, a pecázgató gyerkőcök egyike egyszer csak eltalálta, hogy bújjunk a közeli szalmarakásba - kezdett ugyanis hidegecske lenni a huzatos híd alatt. A szalmaboglya meleg testébe, mindahányan, ahogy csak tudtuk, szabadon fúrtuk be magunkat. Olyan volt az már, akár egy labirintus. Szalma/széna/ boglya labirintus. A tavalyi nyár "bezárt" meleg-öle fogadott magába bennünket a kinti hűvösre fordult nyári délutánon…Be szép is emlékezni, mintha most történt volna az egész…

Számunkra, akik most itt szépen összegyűltünk, az aranyszínekben pompázó zentai ősz, semmiképpen sem az elmúlást, hanem inkább valaminek; valami nagyon vártnak az eljövetelét hozta. Hét év után az Őszi Tárlat újabb üzenetét, újabb "tárulatát". Kép-hang-élmény zuhatagát. Zenés, táncos, képzőművészeti beavatást. Mert az Őszi Tárlatok mindenképpen beavatódások számunkra. Az ismeretlen ismertbe, a láthatatlan láthatóba, a halhatatlan halhatóba. Ünnep ez, az alkotás és az élmény ünnepe. Alkímiai átalakulás, elrévedés - jobbik esetben elrévülés elé nézünk, akkor, amikor szellemtáncát járja keserveshez szokott népünk, és mint álmot a köd, hívő hangokat bocsát fel égészen a hetedik égbe, látván a hold udvarának fényében úttalan utakon való bolyongásaink értelmét: az oly távoli és oly közeli ismerős aranykori tájat…

Valamikor olyan civilizációk éltek a földön, melyek tisztában voltak égi eredetükkel, békében éltek egymással és a Föld összes lényével. A mítoszok erről a korról, mint földi Paradicsomról, Édenkertről vagy Aranykorról emlékeznek meg (Színia). Az Aranykort a régiek egy végtelen korszaknak írták le, amikor minden élőlény képes volt azzá lenni; amivé éppen akart. Amikor nem volt szükség, se törvény, se szabály, se tabu. Amikor az Ég és a Föld egyek voltak, amikor Ember és Isten egyet-értésben élt. Az emberiség e komoly és tökéletesen boldog korszaka 25920 évig tartott. Ami egy platonikus évet tesz, azaz megfelel a Tavaszpont zodiákuson történő teljes körmegtételének (12 2160 év). Ennek tudatában elmondható, hogy az Aranykor úgy aránylik a Történethez; az Időhöz, mint a földi paradicsom a Térhez (Pierre Riffard).

Az Aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint egy gyümölcsös - mondja Hamvas Béla. Az aranykori intimitás eltűnésének árnyában az emberi lét is megzavarodott. A béke és a rend közötti megmagyarázhatatlan kapcsolat felbomlott. Az Oroszlán Világ-hónapjának megfelelő Aranykorban még az atlantiszi főpapok tanították békességre az embereket. Az ezt követő Ezüst kor már a tanítottaktól való tanulás idejének feleltethető meg, mígnem a bronzkorszakban fellépett "a hiszem, ha látom" fogalma és megjelent az önzés és az erőszak, amit mostani sötét materialista korunk követ…

Az Aranykor, vagy másképpen a hosszú idő titkos országa a Paradicsom, a kert, a gyermekkor. Mai elérhetősége a sietségről való lemondás - a jelenben élni, és a jelent megélni. Itt és most lenni és nem máskor és nem másutt, csak a gyermek tud. És a gyerek tud, és képes azzá is lenni, amivé éppen akar. Mágikus isteni világában azonosul fűvel-fával, és képzeletében az lesz, ami éppen neki tetszik. Mert sem a múltban, sem a jövőben nem él, csak jelene van, és az viszont tiszta szívből őszintén érdekli. Számára csak az örök jelen létezik. Aki az örök jelenben tud élni, az boldog. Mindig csak az a pillanat létezik, amelyben él az ember - meséli a brazil Paulo Coelho. De így van ezzel Szőke Lajos mester is, miszerint az örökkévalóság a most pillanata. Nem holnap és nem tegnap, a most. Csak a most veszthető el. Figyeljük meg az állatokat és a növényeket, nem vágyakoznak semmire, mert az örökkévalóságot élik. Aki a most pillanatát éli, csak az, képes eggyé válni a Teremtővel.

Mi, felnőttek sajnos leginkább az emlékezetünkre támaszkodunk. Jóformán abból élünk csak, amit megtapasztaltunk - ha megtapasztaltuk?! S a gyerekeket is az emlékezetre tanítanánk, és ezt tapasztalatnak nevezzük. Soha az először érzésére - mindig csak a holmi tapasztalatra. Eszembe jut, mert nem felejtem el Tarkovszkij Rubljovját, amikor a zuhogó esőben - míg a többiek szállás után kutattak - úgy nézte azt a mezei nyírfát, mint aki először és utoljára lát - mint egy gyerek. Eső mosta arca örökre emlékezetes marad…

Hamvas írja az Eksztázisban, hogy az Ember első és utolsó állapota úgy viszonylik, mint az indulás és a cél, a Paradicsom és az új Jeruzsálem, a kert és a város, az Aranykor és az Üdv. Csecsemőnek lenni, és bölcsnek lenni ugyanaz. Ők pedig tudják, hogy kár az Aranykort a mesebeli múltba, avagy a messzi aquariusi időkbe keresni, amikor az csak egy karnyújtásnyira van tőlünk - az örök és ittvaló most-ban…

Akkor Aranykor - Most!

Mezei Erzsébet képjelei mögött a bizodalom szintjére emelt életbe vetett hitet, Hagymás István héjas mandaláinak magvas imágókká változását, Révész Róbertnek a szentháromság és a négyszeres ragyogás "harmadoló" operációit, Somlósi Lajos édeni éroszt felemelő kozmikus Anthroposzát, Bende László sötétségbe fényként nyilaló misztikus sym-báláit, Göblyös Róbert hol rejtezkedő, hol feltáruló absztrakcióit, Péter László a múltat, mint élő hangulatot kísérő garabonciás vonalkáit kísérje Ágoston Béla, Burány Béla "Pöcök" és a Mehari Garoba zenekar, azaz Bulatovity Gabriel, Burg Balázs és Révész Róbert lélekemelő eredeti zenéje, tudván, hogy eredetinek lenni nem más, mint visszatérni az EREDETHEZ!

Valkay Zoltán
2005. szeptember 21-én Magyarkanizsán

back
Főmenü

A jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást.

A BARBÁROK ZENTÁN


Színház, zene, tánc, fotók
Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek.

2002-ben mutatta be a Közép-Európa Táncszínház és a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Horváth Csaba Barbárok című kortárs táncművét. Az előadást Bozsó Ágnes, Fejes Kitty, Fodor Katalin, Jászberényi Éva, Magusin Anna, Szent-Iványi Kinga, Bora Gábor, Katona Gábor, Rogácsi Péter és Vida Gábor táncolták. A zenét a The Doors, Sofia Guhidulina, Peter Sadlo és Rogge Wesseltoft műveinek felhasználásával Horváth Csaba válogatta, a jelmezeket Benedek Mari tervezte és a színpadkép Pallagi Mihály munkája volt. Volt.
A színházi élőadások rövid életűek.
Legalábbis rövidebb ideig maradnak fönn, mint a barbárság.
Barbár az, aki egy adott kor civilizációján kívül áll. Vagy mert idegen, vagy mert messziről érkezett, vagy, mert messziről érkeztek hozzá. A barbár az, aki nem ismer, és akit nem ismernek. A barbár az, aki idegen, vagy idegen módon reagál arra, ami mások számára majdnem vagy egészben kiszámítható reakciók kiváltását jelenti.

Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak.

Ezek persze csak szavak a barbárokról. És a szavak éppen a barbárság lényegét nem engedi megmutatni. Hiszen a barbárokkal semmire sem megyünk a szavak segítségével. Barbár az, akinek a nyelve nem a miénk. S barbárok akkor vagyunk, amikor elveszítjük a nyelvünket. Vagy már semmi másra csak magunkra vonatkozik immár. Ilyen nyelv a magyar. Kétségbeesetten keresi a vonatkozásokat. Pedig nincsen neki. Jöhetnek persze a mesékkel, rokonokkal. Türkökkel, kabarokkal, finnekkel. S a fantaszták ugye egyenest a Szíriusszal. No. Gyertek csak. Basszátok meg. Mutassatok csak egyet, aki érti őt. A barbár magyarját. Hacsak nyelv nélkül nem, ahogy Horváth Csaba. Illetve a táncosai. És a fotósaink. Persze. Képünk az van hozzá. Van képünk magunkhoz. Persze. Látjuk magunkat napra nap, a víz fölé hajolva, éppen eleget. Magyar Nárciszok. S látjuk bizony, hogy bádogmélybe mártva éppen a mi arcunk lebeg ott. Alig elviselhető, rettenetes arcunk, amelyet mi magunk is meg akarunk ütni. S megütni a másikét is. Hogy fájjon. Ilyesféle barbárok vagyunk mi. Arcul ütött, megsértett, hiú Nárciszok. Így telik napra nap, égő arcunkat a szélnek, a tenyérnek és a tekintetnek kitéve, nem bújhatunk, nincs menekvésünk, hiszen…

Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.

Hiszen a sötétben barbár lesz mind, aki él. S, jó, ha a szerelem barbárja csupán. Hisz gyilkos mind az is, ki szeret. Gyilkos, aki életre kelt és gyilkos, aki az életet a halálra hagyja. Gyilkos, aki csal és gyilkos lesz, ki megcsalatva egyedül fekszik az éjszaka roppant tonnái alatt. S a szép szerelmesek simogató tenyerében is pengék lapulnak a hús alatt. Roppant csontszilánkok ólálkodnak a szívek körül. Valaki éhesen vonyít, a másik a jóllakottak gutaütöttje, eszméletlenül és vakon hever a csillagtalan éjszakában.
Kik ezek.
Kik táncolnak kinek.
Kiknek a képei néznek vissza ránk.
Nyelv nélkül és hang nélkül nézünk.
Megettük szánkból a húst és megettük utolsó csókunkkal a másikat is.
Lenyeltük a húst és nincs tovább.
Most mozgunk és ugrunk és rúgunk és hempergünk és a homlokokat a talpak alá hajtjuk és a talpunk alatt a koponya kemény fehérje villog és karok suhognak és a csípő zihál és nemek lüktetnek, asszonyállatok és emberállatok régi és jövendő halálok jelmezében.
Most a víz fölé hajolnak.
Most isznak.
Most a testüket megmerítik a fehér vérben.
Most hallani kezdenek.

Vérben és nyíva, ordítva.

Azt nézzük itt, amit ők hallanak. Azt nézzük itt, hogy van-e a húsnak menedéke a táncban. Hogy a lélek muzsikál-e a húsuknak altatót vagy örök ébrenléttel büntet a nyughatatlan lélek. Azt nézzük itt. Az expedíció, akár a kihantolt sírok szélén a föld, éppen csak egy pillanat az örökös dermedtségből, az örökös halálból, az örökös mozdulatlanságból. Azt nézzük itt. Hogyan? Nyughatatlan és megállíthatatlan barbárok ők, s most mégis itt strázsálnak a mi civilizációnk díszleteiben, itt, ebben a teremben, ebben a városban, ebben az országban, ennek a kontinensnek a közepében, ebben az életben, itt.

Kaparjatok.

Hogyan állhat, ami mozog, és hogyan mozdulhat ami áll?
Miféle délibáb csalóka, rezge képe mutat ránk?

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember.

A barbároknak nincsen szavuk a lehetetlenre.
Nincsen szavuk a lehetségesre sem.
A barbárok akár az istenek vagy a szelek.
A tenger vagy a puszták.
A hegyek.
A hold.
A nap.
A csillagok.
A barbárok a kezüket emelik föl kissé.
A kezüket.

Csak egy botütés és vége.

A mi fogalmaink szerint bűn és büntetése egy szíjon lengedez. Kettő a dolog, az igaz, de csak úgy, ahogy az arcokban a szemek. Azokból is kettőt adott a jóisten, akár a bűnből és a bűnhődésből.
A barbárok csak az egyet ismerik.
Amikor majd éjszaka itt megjelennek, nem látnak mást égő szemeikkel, csak az egy feketét és az egy fehéret. A színekre ráteszik a kezüket és kioltják. A keretek közé benyúlnak és kitépik az arcokból a tekintetet, a mellkasokból a szíveket, belenyúlnak a szoknyákba és a nadrágokba és összeroppantják ott az életet, mert nem kell nekik, mert nem akarják, mert nem hiszik, hogy az élet bármire is való volna és mert tudják, hogy ez vár mindannyiónkra és nem akarják, hogy játszuk ezt, hogy, mintha nem tudnánk, mintha nem tudnánk az ő roppant kínos kötelességükről, mintha mindig, minduntalan csak sírdogálnánk, hogy nem hiszünk, hogy nem hitetjük el, s közben a kis ingecskénkbe törölnénk a maszatos orrunkat.
Nem.
Ők ezt nem engedik.
Amikor majd elmegyünk innen, akkor eljönnek ők.
S holnapra a képek Bege Nóra, Éder Vera, Dusa Gábor és Révész Róbert képeibe költöznek mind.

Mer tiszta munka vót.

Mondják. S azt is tudják, mire gondoljanak. Ők ott. Mi a gondolatainkban. Jaj. Jaj nekünk. Hogy nem szabadulhatunk. S így kell élnünk mostanában, mint barbárok homloka mögött a gondolás.
S aki nézte ezt, az sem tehetett mást…

… meghajtotta a fejét.


Zenta, 2006. 10. 07. este 7
balog

back
Főmenü

SZAGOS (MOZGÓ) KÉPEK

Barbárok, sáremberek, szerelemféltők és keleti bölcsek, bekeretezett nyers életek, fénylő testek, érzések és érintések - több mint egy évtized képi emlékezete.

Nézhetjük közelről, vagy szemlélhetjük a másik szobából is akár Robi fotóit, az az érzésünk támad, hogy ezek mozgó-képek. Lüktetnek, kiáltanak, beszélnek hozzánk.
Fotók is meg nem is.
Megállítanak, de egyben sodornak, visznek magukkal. Belénk és belőlünk szólnak.
A mozdulatokat Robi nem rögzíti, hanem követi, mint egy kitartó árnyék.
Visszafojtja lélegzetét, és hagyja magát bevonni a táncos fény-árnyékába.
Tudja, szavakkal nem lehet leírni az ösztönvilágot, mivel a beszéd elfed, eltakarja a lényeget.
Robi tehát nem kérdez, teremtő módban adja vissza saját energiáját, erejét a táncos mozdulatában.

Egyik alkalommal keleti bölccsé változik, hosszan kutakodik, fürkészi a néma jeleket, mígnem Min Tanaka megszólal benne. És ez láthatóvá válik. Fehér a feketében.
Máskor bekeni magát sárral, sűríti a szótlanságot, majd végül maga is Sáremberré válik. Ő lesz az első ember. Szűz forrás.
Kegyetlen találkozások.
Ösztönösen összehúzza magát, amikor belép a Csodálatos mandarin fekete árnyékába, és nem tehet mást, mint hogy lefejezi magát. Fehér igazság.
Robi ekkor gyilkos vagy áldozat?
Szereplő.
Amikor belép Nagy József fehéren-feketén árnyalt világába, a tánc, vagy annak hiánya jeleníti meg az életcsendet.
Emlékezik egykori önmagára, vagy arra aki sosem lesz.
Beleszövi magát a mesébe. Ebbe a kelet-közép-és-európai Jel-Színházba.
Ahol nincsenek hosszantartó csendéletek. Itt zsigerből lüktet a testzene.
A férfi és nő, a nőférfi és férfinő összemoccanása adja a ritmust.
Itt még a fotós is hímnőssé kell hogy váljon, amikor hagyja magában is megszületni a TÁNCOT.
Amikor a Tükörmélybe néz - ki néz kire?!

Kassák azt írja, az nem véletlen, hogy a fényképész egy szemmel néz a gépébe, ugyanúgy, mint a vadász, egy szemmel céloz

Robi is egy szemmel céloz Zarnóczai Gizi arcjegyére, így találkozik benne gyilkos és áldozat, szerelemféltő és sárember, ekkor láthatóan kihalkul a zene a muzsika alól, akkor és csakis akkor, maga a fotós is barbárrá válik szagos (mozgó) képpé.

Hegedűs Claudia
Szeged, 2006. november 15. ( Kisszínház)

back
Főmenü

NÉGEREK VAGYUNK MINDAHÁNYAN

A fotózás mára mindennapos, tehát banális tevékenységgé vált - hogy egy közhellyel kezdjük Molnár Edvárd és Révész Róbert jazzfotó-kiállításának megnyitását. Száz évvel ezelőtt a fényképezés ritka, kivételes, így ünnepi esemény volt, felsorakozott a család apraja-nagyja, sőt, a legértékesebb vagyontárgyat, például a fejőstehenet is beállították a sorba. Ám hogyan vágjunk rendet ma a rengetegben, ha már a kisgyerekek mobiltelefonjában is annyi kép van, hogy megtekintésük órákat vesz igénybe? Ha meg nem nézed végig a rokonok esküvői vagy nyaralási képeit, hát átok fog sújtani...

Mit tehet e közegben az, aki éppen a fotóművészetet választotta hivatásának? Susan Sontag, a híres esszéista szerint egy igazán kiváló terepe van a fotósnak, a háború, hisz abba a katonákon kívül igen kevesen merészkednek el. Ez persze túlzás, hisz akadnak más jó témák is, és a fotóművészet sem halott attól, hogy mindenki azt hiszi: képes a művelésére.

A fotós ugyanis dokumentál és látványművészetet teremt, a pillanatot örökíti meg, amire majd emlékezni lehet. Igen ám, de ahogyan kedvenc sportriporterem mondja: a hosszú élet titka az egészség és a felejtés. Magyarán nem tudunk ezer fotóra emlékezni, a jó fényképész pedig arról is megismerszik, hogy az átlagfotóshoz képest van bátorsága fényképek százait törölni, kihajítani. Meri vállalni, hogy a kevesebb több, és egy tizenpár fényképből álló kiállításnak nem a helyhiány az oka, hanem a lényegretörés. Akárcsak az irodalomban: nem feltétlenül az a jó író, aki oldalakat mer törölni, de az biztosan nem jó író, aki semmit sem mer, mert minden sorát aranyban méri.

A két vajdasági magyar fotósnak, Molnár Edvárdnak és Révész Róbertnek viszont annyiban is könnyebb helyzete van, hogy olyasmi, mint vajdasági magyar fotózás, nincs is. Ahogyan Sontag mondja: "A fotós nemzetisége és nemzeti újságírói hovatartozása elvileg lényegtelen. Működési területe a nagyvilág. A fotós vándorlegény." Vándorlegénnyé vált két másik igen elismert vajdasági magyar fotós, Dormán László és Dudás Szabolcs is, és Dormán nevét azért is érdemes megemlíteni, mert éppen jazz-zenészekről készített fotóival is vált ismerté. Mondhatnánk tehát, hogy íme, a vajdasági magyar fotózásban van hagyománya a jazz-zenészekről készített portrézásnak, és lám, választ is adtunk, miért került e két alkotó kiállítása ide, a Dombos Fest emlékművébe, amely kápolna is, kemence is, kiállítóterem is.

Vagyis keverék. Kreol. És akkor néhány szót a jazzről. Mert sokan gondolhatják azt, mennyire tájidegen e vidéktől a jazz, az amerikai feketék csengő-bongó muzsikája. Persze ez már rég nincs így, ma már semmi sem tájidegen, legfeljebb ízléstelen. Keverednek a kultúrák, az emlékek, a műfajok, mondhatni, ez esetben a nándorfehérvári csata és az 56-os forradalom emlékműve a jazzfotókkal ötvöződik. De ha jobban utánanézünk, annyi kapcsolódási pontot találhatunk magunkkal, ahányat csak akarunk.

Először is, a jazz-zenét több mint egy évszázaddal ezelőtt egy kreol ember, bizonyos Jelly Roll Morton találta fel úgymond, aki leginkább fehérnek szerette volna magát vallani. Tehát egy többszörösen kisebbségi, és mi, dombosiak sem lennénk éppen mások. És hol is történt ez? Az amerikai délen - hát mi is délvidékiek lennénk. Egy lapos és igen napos, fekete rabszolgák által megművelt gyapottermő vidéken jött létre a jazz. Nahát, lapos és napos, folyton kizsákmányolt, kukorica- meg búzatermő vidéken élünk mi is. A jazz a Mississipi mellől származik - nekünk meg itt a Duna és a Tisza. A szóbanforgó város meg New Orleans volt - ez az olyannyira kevert lakosságú város, hogy legfeljebb Vajdaságnak van még ennyi etnikumú, vallású népe. New Orleansban - amit két éve elmosott a víz. Az itt élőket viszont nem a víz mossa el időközönként - bár erre is van esély -, hanem az emberi butaság és gyűlölet által kiváltott erőszak. Aztán mindenki bújdokolhat, menekülhet - akárcsak az egykor a birtokról elszökő rabszolgák. Hovatovább, New Orleans tragédiájához úgy viszonyul Washington, akárcsak Belgrád hozzánk. Na de ez már politika.

De mégis: a jazz az elnyomott kisebbség zenéjéből formálódott ki. Tegyük hozzá, kezdetben leginkább a sportklubboknak álcázott bordélyházakban. Mindig benne volt tehát a titkosság, az elrejtett múlt, a kibogozhatatlan eredet. A túlfűtött hangulat. Az izgalom. A rejtély. És ez az izgalom és rejtély tükröződik Molnár Edvárd és Révész Róbert képein is.

Amelyekről azért is nehéz beszélni, mert ha egy fotó nem mondja el magától azt, amit akar, az bizony a fotó, illetve a fényképész hibája. Szöveg azon nem segíthet. Ez látvány - tehát tekintsék meg őket. Ahogyan majd hallgassák meg például a Dombos Festen a jazz-zenészeket is, ismét lesz ilyen, mégpedig magyar népzenére alapozott jazz. Tehát nagyon is itthon vannak e két művész fotói. Hiszen, ahogyan a hetvenes években bizonyos Rózsa Sándor írta, majd ezért a mondatáért másfél év börtönt kapott, utána pedig emigrációba kényszerült: magyar bőrű négerek vagyunk mindahányan. De legalábbis vándorok, akár a jazz-zenészek vagy a fényképészek.

Szerbhorváth György
Kishegyes, 2007. július 05.

back
Főmenü

INTERJÚK

"ÉN AZT A KÉPET AKAROM MEGCSINÁLNI, AMI BENNEM VAN"
Beszélgetés Révész Róbert táncfotográfussal

MM: Mitől jó egy színházfotó?

RR: Egy MTI-s kollégám azt mondta, hogy színházban nem nehéz fotózni, mert ottvannak a képek. Én meg erre azt mondom, hogy pont ezért nehéz. Nem elég ugyanis a látványt fényképezni, amit a rendező megkomponált. Egy színházi fotó akkor jó, ha a fotós ehhez még pluszban hozzá tud adni valamit. Én azt a képet akarom megcsinálni, ami bennem van. Meg azt, ami benned, meg mindannyiunkban.

MM: Mégis mennyiben fontos ehhez az "alapanyag"? Milyen előadások inspirálnak?

RR: Az a helyzet, hogyha a látvány unalmas, vagy nem jó a zene, akkor az nem tud inspirálni. Ezért többnyire unom a színházi fotózást, mármint a prózai színházra gondolok, és az operára. A táncszínház áll a legközelebb hozzám. Az érdekel, amikor az egész színpad mozgásban van, vagy egy-egy ember, vagy párok.

MM: Mi alapján különíthető el a színházfotó és a táncfotó műfaja, ha egyáltalán van értelme a megkülönböztetésnek?

RR: Persze, hogy van. Teljesen másfajta színházi nyelvről van szó, így a fotók is mások. A képi világ tekintetében a prózai színház és az opera statikus, míg a tánc dinamikus, még akkor is, ha lassú. Sokkal gyorsabban, és sokkal többet változik.

MM: Mit nézel egy-egy előadásban?

RR: Fotózás közben én az előadást tulajdonképpen nem látom. Hasonló a szituáció ahhoz, mint amikor az ember elmegy az erdőbe vadászni. A színház is egy sűrű, sötét erdő. Előveszed a fegyvered, és várod a pillanatot. Ha minden összejön, és a megfelelő pillanatban lősz, akkor tiéd a vad. Ha nem, akkor elmenekül, és mész utána, ameddig golyód van, vagy újratöltesz… Szóval az egész egy nagy kaland, amelyben ha a látvány és a "hallvány" egységben van, olyan erőket, rétegeket mozgat meg bennem, olyan hőfokra, olyan koncentráltságra juttat, egy másfajta tudatállapotba, amelyben tényleg nem létezik semmi, csak a fényképezőgép és a táncos. És általában ilyenkor meg is van a jó kép.

MM: Milyen pillanatokra, képekre vársz?

RR: Én a táncosokat arra használom, mégha nagyképűen hangzik is, hogy egy magamfajta képi világot megjelenítsek. Nem pusztán dokumentálni akarom azt, ami a színpadon történik, hanem meg akarom mutatni azt az érzést is, amit a táncos átélt. Ehhez azt kell elkapnom, amikor a színpadon ez az átlényegülés megtörténik.

MM: "Kitudni táncából a táncost"?(Yeats)

RR: Én a tánc lényegét szeretném megfogni és megmutatni. Nem kívánom magyarázni, értelmezni a mozdulatokat, hanem azokat a pillanatokat keresem, amikor megmutatkozik a nagyon általános, ugyanakkor mélyen univerzális emberi. A léttapasztalat a világot működtető őserőkről, isteniről és diabolikusról, jóról és rosszról. Az Isten és az ember közötti nemes és gyötrelmes kapcsolatot szeretném megragadni, a bennünk levő ősképek segítségével. Hamvas szerint mindannyian hordozzuk magunkban az Aranykor emlékét... Én azokat a helyzeteket akarom közvetíteni, amikor a színház ima az elveszett harmóniáért, könyörgés az ember által tönkretett világ helyrehozataláért.

MM: Ebből a filozófiából, az ősi tisztaság és harmónia utáni vágyból ered nálad az is, hogy szinte kizárólag hagyományos technikákkal dolgozol?

RR: Ez nem filozófia, sokkal inkább egy életérzés levetülése. Lassú vagyok, valószínűleg ezért vonzódom a hagyományos technikákhoz, ezen belül is főleg a fekete-fehér fényképezéshez. Ha egy hétig nem megyek be a sötétkamrába, rettenetes hiányérzetem van. Szükségem van a fényérzékeny anyaggal való közvetlen kapcsolatra, az alkímiai átalakulásra.

MM: Én ezt a személyes érintettséget hiányolom nagyon sok színházfotós esetében. Általában nehéz megtalálnom, nemcsak egy folyóirat illusztrációs anyagában, hanem a kiállításokon is, azt a dokumentáláson túlmutató elemet, mely lehetővé tenné az önálló műalkotásként való befogadhatóságot, magát az esztétikai élményt. Ebből következik, hogy nehezen tudok egyéni vonásokat is felismerni a fotókban.

RR: Ez sajnos nagyon sok esetben tényleg így van. Pont ez adja a feladat nehézségét és szépségét is. Azért van néhány fotós, aki nagyon magas szinten műveli a szakmát, mégha az egyéni stílusjegyek egy laikus számára nehezebben is követhetők nyomon. Egyértelműek például Koncz Zsuzsa munkái, de ide tartoznak Dusa Gábor, Schiller Kata, Éder Vera, Bege Nóra, Áfrány Gábor, Orosz Péter, Katkó Tamás, Kenyeres Csilla, Frank Yvett és Molnár Kata fotói is. És persze jönnek a fiatalok - akiknek még nem ismerjük a nevét -, digitálisan felvértezve. Lőnek néhány kockát, s az LCD-én azonnal nézegetik az eredményt. Mert kíváncsiak, és ez természetes. És vannak köztük nagyok jók, nem kell félni, hogy utánpótlás nélkül maradunk.

MM: Én a te képeidnél mindig azt érzem, hogy "oda vannak téve", hogy a fotón történik valami, és az a történés fontos. Sokszor napokig hordozok magamban egy-egy mozdulatot, tekintetet, a fotók "drámáját". Jellemző, hogy erőteljesen irányítod a figyelmet a részletekre. Voltak különböző stíluskorszakaid?

RR: Voltak ciklusok. Kezdetben hosszú expozíciós idővel fotóztam, festői világot próbáltam létrehozni, bemozdulásos képekkel. Aztán hirtelen ennek nagyon-nagy divatja lett, minden magyarországi folyóirat tele volt ilyen fotókkal. Akkor úgy gondoltam, hogy ez kifutott, és más kezdett érdekelni. Konkrétan az, hogy hol van egy képen az élesség. Mostanában arra törekedtem, hogy a táncosok szemén legyen.

MM: Mi a munkamódszered? Elmész egy előadásra többször is, hogy meglegyenek a jó nézőpontok, jelenetek, az elszalasztott képek?

RR: Én igazából a fotóspróbán szeretek fényképezni, ahol mozoghatok, körbejárhatom a terepet, ellenőrizni tudom a kompozíciót, a hátteret. "Élesben" csak akkor fotózok, ha nagyon muszáj, vagy ha nem dolgozhatok fotóspróbán. Mert az a tapasztalatom, hogy a csöndben történnek meg a legszebb képek. És ekkor nem nyomhatom meg a gombot, mert zavarja a színészeket, zavarja a közönséget, és engem is. A kiszemelt kép rendre el is röppen, mire megszólal egy színész vagy hangosabb lesz a zene. Ilyenkor hagyni kell… ajándéknak vissza.

MM: Beszéljünk a zenéről is, hiszen ugyanolyan jelentős szerepet játszott alkotói pályádon, mint a színház.

RR: Nekem nagyon fontos a zene. Zenélni is szinte ugyanakkor kezdtem, mint fotózni, egy-két évvel később talán. És zenét fotózni is, Dormán Laci hatására. Ez érdekesen alakult, ugyanis az első alkalommal az Újvidéki Jazznapok egyik szervezője nem akart beengedni fényképezni, mert nem volt fotós bilétám. Aztán csak bementem... '84-ben megcsíptem Charles Gayle-t, ebből született meg pár évvel később a "fekete zongorista" plakátja. A táncfotózásnál is alapvető számomra az akusztikai élmény. Például, ha olyan táncfotót látok, ahol ismerem az előadást, mégha a képet nem is én készítettem, megszólal bennem a zene. De ez teljesen szubjektív. Nem látott előadásokról nézz végig egy kiállításanyagot úgy, hogy figyeld meg, melyik fotó milyen zenét asszociál benned.

MM: A jazzfotónál is az a cél, hogy megszólaljon a kép? Furcsa paradoxon, hogy látni kell a zenét ahhoz, hogy halljuk a képet…

RR: A jazzfotók valójában portrék. Muzsikálás közbeni portrék. Pár éve döbbentem rá arra, hogy nekem látványilag egy jazzkoncert is statikus. Általában nagyon sokat várok egy-egy pillanatra, néha öt percekig is nem történik semmi, már kifárad a szemem, veszem le a gépet, és akkor ott van a kép, elmegy, és várod a következőt.

MM: A zenészeknél is azt a pillanatot keresed, amikor megtörténik az átlényegülés?

RR: A jazz-zenészeknél ez egy kicsit más. Dormán Lacitól tanultam, hogy nem szabad rögtön fotózni, meg kell várni, hogy bemelegedjenek. Elkezdődik a koncert, meghallgatsz egy-két számot, átadod magad a zenének, közben megismered a zenészek karakterét. Figyeled, hogy egy szaxofonosnak milyen arca van, amikor belefúj a hangszerébe, vagy amikor a szólókör végére ér. Általában gyorsan felszabadulnak muzsikálás közben, és akkor jöhet a fényképezőgép. Már tudod, hogy melyik az a kép, amit meg akarsz csinálni, az a feladat, hogy ezeket bevadászd.

Miklós Melánia
Részlet a Fotóművészetben (2005., 4-5.) megjelent interjúból.

back
Főmenü

TÁNCPILLANATOK

A jó fotós mindig lesben áll, a fényképezőgép keresőjébe nézve a megfelelő pillanatra vár, amikor érdemes elkattintania a gépet. Révész Róbert általában a színpadok környékén tűnik fel, hiszen elsősorban jazzkoncerteken és színházi előadásokon vár a jó mozdulatokra. A Szegeden élő, zentai születésű fotográfus neve mára garancia a minőségre, vagyis, általában akkor exponál, amikor a színpadon megszületik az a különleges mozdulat, amelybe a koncert, illetve színházi produkció lényege sűríthető.

Közel harminc esztendős volt, amikor a Vajdaságból Szegedre költözött. Bár korábban is fényképezett, illetve zenélt, de pályája Magyarországon új lendületet kapott. Miként hatott önre az új környezet?

Amikor átjöttem, a Délvilág című napilapnál kezdtem dolgozni. Klasszikus fotóriporteri munkát kellett végeznem, ami ugyan kemény taposómalom volt, de igen fontos korszaknak számít a pályám szempontjából. Emlékszem, amikor az első munkára kimentünk a makói piacra, remegett a gép a kezemben. Mégis, ez az időszak megtanított gyorsan komponálni, erősen koncentrálni a feladatra, így egyáltalán nem bánom, hogy az első néhány évemet egy napilapnál töltöttem. Ráadásul egy nap alatt 5-10 embert ismertem meg, így gyorsan megismertem azt a közeget, amelyben azóta is alkotok.

Mégis, Révész Róbertet nem a sajtófotóiról ismerjük elsősorban, hanem, mint jazzkoncertek, illetve színházi előadások megörökítőjét.

Amikor abbahagytam a napilapos fotózást, kaptam egy felkérést a Szegedi Kortárs Balettől, hogy készítsek sorozatot a Sárember című előadásukról. Ez a munka indított el a színházi fotózás felé, a jazzfotózás viszont már régi örökség, hiszen már az Újvidéki Jazzfesztiválon is ott voltam 1982-ben. Akkor három tekercsből három jó képet csináltam, ma már nem lennék elégedett ezzel a teljesítménnyel.

Saját együttesével ön is zenél, így igazán érdekes helyzetben lehet, amikor a színpad mellett vagy előtt fotózza a jazzmuzsikusokat.

A fotózás segít megismerni a zenészt és magát a zenét is. Vannak olyan színpadi figurák, akiket viszonylag egyszerű fényképezni, de vannak olyanok is, akik miatt sokszor be kell mászni a zongora alá. Akár színházról, akár koncertről van szó, igyekszem mindig az előadó arcára koncentrálni. Ez technikailag azt jelenti, hogy az élességet is az arcra, sőt, lehetőleg az illető szemére állítom. Persze a mozdulat is nagyon fontos, hiszen ez visz dinamikát a fotóba. Régi mesterem, Dormán László csinálta nagyszerűen a jazzfotózást, tőle rengeteget tanultam.

Felismerik már Révész Róbert képeit anélkül, hogy megneveznék az alkotót?

Remélem, ebbe az irányba haladunk, hiszen a cél csakis az egyedi stílus kialakítása lehet. Egyébként a saját fejlődésemet azon tudom lemérni, hogy, - bár nagyjából ugyanazt csinálom évek óta - a stílusom folyamatosan csiszolódik.

Vannak-e olyan előadások, melyek különösen mély nyomot hagytak önben?

Előre vetítem, hogy míg a koncerteken tudok a zenére figyelni, addig a színházban nem koncentrálok az előadásra. Ha mégis megragad a darab, akkor elmegyek gép nélkül, és nyugodt körülmények között ismét megnézem. Nagyon szerettem fotózni a Közép-Európa Táncszínház Barbárok című darabját, de a kaposváriak Megbombáztuk Kaposvárt című előadása is igen mély hatást tett rám. Ez utóbbi bemutatóján hat tekercs filmet használtam el, ami nagy ritkaság az én esetemben.

Előfordult már, hogy a jazzfotókat és a színházi képeket együtt állította ki?

Soha, noha már több, mint 40 önálló tárlatom volt már. Szeretem külön kezelni ezt a két műfajt, mert bár rokon műfajokról van szó számomra két külön világot jelentenek

Szincsok György
(Koktél Magazin 2006. március)

back
Főmenü